Előadásom az Endometriózis Magyarország 2024.03.21-i pécsi rendezvényén

Szeretettel köszöntök mindenkit, és hálásan köszönöm a meghívást!

Az én történetemet, művész létemből fakadó ismertségemnek köszönhetően az átlagnál többen ismerik, gondolom ezért is kérték, hogy adjak elő ma este. :)

Miért adtam ezt az, esetleg néhány embernek provokatívnak tűnő címet, hogy az endometriózis, mint áldás?

Kezdem az elején:

A szépen induló énekesi karrieremet minduntalan megakasztotta, hogy a legváratlanabb pillanatokban tört rám egyre erősödő, és egyre inkább elviselhetetlenné fokozódó fájdalom.

A Veszedelmes viszonyok c. filmben Glenn Close elmeséli egy ponton, hogyan vált azzá a rendíthetetlen nővé, akivé, és említi mindennapos gyakorlatát, hogy az asztal alatt nagyot szúrt villával a kezébe, és közben mosolygott, tesztelve feltűnik-e bárkinek bármi.

Na, nekem ehhez villa sem kellett. Megoldotta a betegség ezt az önfejlesztő módszert, és bármilyen pokoli erősségű görcs mellett is tökélyre fejlesztettem a mosolyomat. Még csak véletlenül sem vehette észre az aktuális rendező, hogy valami esetleg nem stimmel. A földön fetrengés lazításának luxusát csak otthon, magányomban engedtem meg. Ehhez persze marokszám szedtem a legkülönbözőbb fájdalomcsillapítókat, mintha csak szőlőcukrot kapkodtam volna be…

Ahogy az évek teltek, s ahogy Apukám, aki szülész, nőgyógyász, újra és újra felvetette az endo gyanúját, bennem csak a „már rohadtul unom” érzés erősödött, és maximum annyiban érdekelt a dolog, hogy van-e neve a gyereknek vagy nincs. Szóval, az endometriózis szót meghallva, bár egyébként egy alapos ember vagyok, nem kezdtem fejvesztve könyvtárba rohanni, hogy utánajárjak, mit jelent pontosan az adott kifejezés. Úgy voltam vele, elég, ha az orvosok tudják. Ez már csak egy volt a sok közül, a PCO, a Hashimoto és a Raynaud szavak között...

Mondhatjuk ezt a hozzáállást akár az egyik hárításomnak még abban az időszakban. Nem is jegyeztem meg tudatosan a nevet…

Aztán jött az első műtétem, az utólag feleslegesnek bizonyuló vakbél, ami után újabb gyanúsan hangzó főnevek, mint „talán Crohn”, „sipoly” és „kivezetés” akartak betörni a jól felépített életembe. Na, ezektől már megijedtem. 2009-ben pedig már ugye Google doktor is a barátom volt, így pár kattintás után meglehetősen rémisztő képek borzasztottak el, amik arra késztettek, hogy tartsam a feltételezett Crohnnak megfelelő diétát, ha kedves az életem.

Újabb bő 2 és fél év telt el aztán, mire végül már egy pohár víztől is hasmenésem lett, és a színpadon is gyakorolnom kellett a fent említett Glenn Close tanítását, hogy még véletlenül se lássák rajtam, mi megy végbe bennem.

Na és akkor, 2012 januárjában végre azt mondta valaki más is Apán kívül, hogy ez lehet, hogy endometriózis. Ez engem még mindig csupán annyiban érdekelt, hogy akkor végre van neve a szörnyetegnek, s naivan azt gondoltam, akkor majd most célirányosan kapok egy gyógyszert, vagy valami kezelést, és pikk-pakk mehetek is vissza a „balettba ugrálni”.

Azt tudtam, hogy valamikor be kell iktatnom egy epekő műtétet két próba közé, de mi az nekem, gondoltam, valamikor, kis átszervezésekkel, csak lesz rá 3 napom. Az egekben járó TSH-mra meg majd több Thyroxint nyelek…

Ezen a ponton lépett közbe az ég, és küldte angyalaként Kovács Bálint szemészprofesszort. Nem, a szememben nem volt endó, viszont ő hozott el Pécsre, hogy az akkor már láthatóan százfelé ágazó kórtörténetet valahogy egy kézbe lehessen összefogni.

Az alap vizsgálatokon túl az epekővel kezdtünk, de előtte 2 nappal, pokoli görcsök közepette, a kórház folyosóján megismertem a másik nekem küldött angyalt, Koppán Miklóst, akit behívtak a műtétemre, hogy nézzen körül ő is, ha már a sebészek úgyis bekukkantanak.

Ekkor én még mindig azt gondoltam, hogy az életem, ha nem is 5 perc, de mondjuk legkésőbb 5 nap múlva a régi kerékvágásban haladhat tovább.

Na de az Úr Isten nem így gondolta!

Van az a mondás, hogy ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről. Azt hiszem, röhögő görcsből odafenn nem volt hiány, mikor engem hallgatott...

Szóval, a műtét után, ami közben igazolódott a IV-es stádiumú endometriózis, leültek velem, Apámmal és a férjemmel beszélgetni Koppán prof, Horváth Örs Péter és Kalmár Katalin, és zömében latin kifejezésekkel megtárgyalták, hogy a baj még a vártnál is nagyobb. Művész emberként én leginkább a körülöttem keringő energetikát érzékeltem, és abból vált világossá, hogy az életem, ha nem is vak-, de teljesen más vágányra kerül. Aztán apránként szembesültem ennek az új vágánynak minden döccenőjével. Hogy jön a GNRh, hogy jó ideig nem fogok énekelni, hogy vár rám egy mind az orvosok, mind az én részemről heroikus küzdelmet igénylő műtét, hogy valószínű kivezetésem lesz, és az állapotomat tekintve, akár meg is halhatok.

És ekkor felébredtem az addigi csilli-villinek gondolt világomból. Azonnal megoldások után kutattam. Alternatív és nyugati, étkezéssel és mozgással kapcsolatos, lelki és mentális, mindennek utánamentem.

Endokrinológiai szempontból Mezősi Emese professzor asszony vett kezelésbe, akinek a kezelésen túl ikertestvérét, Annát köszönhetem. Anna a keleti és nyugati gyógymódokat együtt alkalmazza. Akupunktúra, shiatsu, homeopátia, mind-mind kiegészítő kezelésként támogatta a nagy műtétre való felkészülésemet.

Na és a legfontosabb, hogy Anna révén egy nagyszerű pszichológussal kezdtünk a lelki gubancokon dolgozni.

Ezelőtt, mint minden, a betegséggel először szembesülő nő, úgy én is azt feltételeztem, hogy majd, mint az automatán, bedobok egy tantuszt, megnyomom a kiválasztott gombot, és endometriózis: pipa.

Aztán jött a nagy koppanás, hogy ez az automata max elnyelni tud, és nem hogy nem ad instant megoldást, de még talán engem is beszippant…

Hogy miért gondolom ma mégis azt, hogy ez a betegség lehet áldás?

Ha a keleti tanítások követője lennék, úgy fogalmaznék, hogy erős karma gyorsító szerepe volt az én életemben. Az életem legnagyobb áldásai ugyanis mind ennek köszönhetően jöttek. Nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy kik az igazán fontos emberek, kikre számíthatok, kik a valódi barátok, kik azok, akik csak addig voltak mellettem, míg körülöttem minden happy volt. Kiderült, a pár- és egyéb kapcsolataim mekkora mélységeket képesek túlélni, átvészelni, mekkora megbocsátás van bennem.

Kiderült, mik az igazán fontos dolgok, mik a valódi célok. Olyan új gondolatok, eszmék, felismerések érkeztek hozzám, amik vagy csak 20-30 évvel később jöttek volna el, vagy esetleg örökre elkerültek volna, ha nincs ez a krízis.

Az önismeret, a terápia pedig végre magammal is szembesített, amit a lehető legjobb dolognak tartok.

A nagy műtét reggelén úgy, olyan őszintén tudtam átadni magam Istennek, megadni magam az Ő akaratának, hogy mai napig hiszem, ennek köszönhetem, hogy élek, hogy nem lett kivezetésem, és a műtét a vártnál sokkal jobban sikerült.

Mivel azonban ez nem egy Walt Disney történet, azért itt nem lett vége egy csapásra az én kálváriámnak, és Koppán professzor úrral a találkozóink pár évvel később, egy sikertelen gyerekprogram után újra gyakoribbakká váltak… mert bizony az endo makacs teremtmény, és mikor már azt hittem, akár gyerek nélkül is újra én lehetek az élet császára, visszajött, hogy megint megmérkőzzünk.

Most nem részletezem a teljes folyamatot, az Endometriózis Magyarország Podcast sorozatában hosszan mesélek róla; annyi a lényeg, hogy a következő műtét előtt, az utolsó percben úgy döntöttem, ha lehet, tartsuk meg a méhemet. A teljes káoszban, ami a kismedencémben uralkodott, végül a méhem megmenekült. És eszembe jutott az egyik terapeutám, Kornhoffer Tünde mondata: „Az a nő, aki szeret alkotni, de nem teszi, megbetegíti a saját méhét”, ugyanis mi nők, akár tudatosítjuk, akár nem, mindent a méhünkből alkotunk. Legyen az egy világszép gyermek vagy egy doktori disszertáció.

Na és itt indult el az utam a valódi gyógyulás felé. Tudniillik én remekül tudok intellektualizálni. A legjobb pszichoterapeutát is képes vagyok átverni, amíg verbális síkon járunk. Tudtam, hogy valamit tennem kell, ami abban segít, hogy ne verjem át önmagam.

Mert amíg nem szembesülök valódi önvalómmal, esélyem sincs a gyógyulásra.

Azt is tudtam, hogy ez fájdalmas lesz. Talán fájdalmasabb, mint maguk az endós görcsök.

Szembesülni azokkal a mélyre lenyomott lelki tartalmakkal, amik nem véletlen lettek évtizedek alatt „elhide-olva”, sokkal nehezebb, mint elviselni a kínszenvedést okozó fizikai gyötrelmeket.

És először csak annyit tettem, hogy megengedtem magamnak, hogy rajzoljak. Hímeztem, festettem. Ez nem egy TGV-vel száguldó út. Ez néha kis vicinális. Néha hátrafelé megy, néha lovak húzzák, néha meg egy átlagos magyar személyvonat. Viszont elindultam. És végül már terápiásan egészítettem ki az önismereti folyamatomat a művészetekkel.

És ez valóban nem volt mindig harsány nevetés. Sőt, olykor zokogás kísérte, de fizikailag mégis egyre jobban lettem. Olyannyira, hogy aztán még egyszer, a 2. harkányi kúrámat követően, utoljára megpróbálkoztunk a gyermek lehetőségével. 6 hónapot engedélyeztek kísérletezni, amit úgy tűnt, 4 hónap után fel kell adni. A Pesten kontrollokat végző orvos viszonylag szenvtelenül mondta ki az ukázt, hogy a következő mensesnél újra kell kezdenem a gyógyszer szedését, mert jön vissza az endó.

Jól elsirattam magam, majd elhatároztam, hogy „nagy népek anyja” leszek, és minden endósnak megtanítom a művészetterápia erejét. Mert ha én hónapokig jól voltam általa, akkor ennek működnie kell. Az orvosi diktátum után 4 nappal jelentkeztem is hivatalos képzésre, minden anyagot megvettem, de elkezdeni a sulit csak később tudtam.... Miért?

Mert a kisfiam másnap spontán befúrta magát! A teljesen lehetetlen körülmények közé. Az orvosok mai napig azt mondják, őrá nincs emberi magyarázat…

Jövő hónapban már 4 éves lesz, én pedig közben elkezdtem a komplex művészetterápia módszerével dolgozni, hogy valódi önismeretre juthassanak a hozzám hasonlók is, akik egy verbális terápia során esetleg hajlamosak hozzám hasonlóan félrevezetni önmagukat is. Itt ugyanis a zene, irodalom, képzőművészet révén olyan lélekrészek bukkannak fel, amiket szívesebben tagadunk el. Csak amíg eltagadjuk, amíg tabusítjuk, addig ők uralkodnak rajtunk, nem mi rajtuk, és ha máshogy nincs rá módjuk, akkor valamilyen betegség formájában nevetnek ki minket, hogy lám, itt vagyunk, nem kapsz el.

Pontosan tudom, ismerem azt, mikor nem akarunk szembesülni azzal, hogy a cukormáz alatt penészes a csoki. Bármilyen furcsán hangzik, néha elviselhetőbb Tramadolt bekapva hullámcsat formában fetrengeni egy kád forró vízben, mint felismerni, hogy mi vezetett ide.

Tudom, hogy van, aki azt gondolja, neki nincs erre ideje, van, aki azt, hogy épp elég neki az endós fájdalma, és van, aki érzi, hogy ez lenne az út, csak még nem képes rálépni.

Mégis, csakazértis azt mondom: az endometriózis lehet áldás.

Alcímnek azt is mondhatnám, hogy „akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra van”.

Miért? Mert a fesztelen, hurrá happy egészséges élet hangzavarában megállít, és lehetőséget biztosít a szembenézésre, ami nem biztos, hogy magától is eljönne.

Az ókori görögök, mikor jóslatot szerettek volna az életükre, elmentek Delphoiba. A legtöbben csalódottan tértek haza, és üres, semmitmondó szózatnak vélték a szentély papnőinek szavait.

Ezért áldás az endometriózis! Mert esélyt kapunk általa, hogy mi megértsük a híres sorokat:

„Gnothi seauton! azaz: Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat! Mert a sorsod Te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad. Az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja a jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod! Fogadd el magad, és el tudod majd fogadni a sorsodat is!”

Ehhez annyit fűznék hozzá ma, 2024-ben: Te nem a Fájdalom vagy! De ne nekem higgy, csak légy nyitott, hogy észrevedd az endometriózisod áldásait is, ne csupán az átkait!

Köszönöm a figyelmet!

Fotó: Prof. Dr. Koppán Miklóssal az előadás után